A családi felvételek összetartó ereje

Vannak dolgok, amik noha egyszerű kis elfoglaltságnak tűnnek, annál sokkal többek. Ezt értsétek úgy, hogy például az egyik haverom csak és kizárólag azért vásárolt vizipipát néhány éve, mert noha nem igazán rajong semmilyen dohánytermékért, s nem is kedveli a füsttel megteremtett illatokat, belátta, hogy olyan kohéziós ereje van egy társaság együttlétekor, amelyet korábban soha sem tudott megvalósítani. Ismerjük azt, amikor egy buliban a társaság tagjai egymás felé fordulva, külön beszélgetésekbe bonyolódnak, igaz? vhs kazetta digitalizálásÉs ehhez nem is kell nagy társaságnak lenniük. Elég ha párosan vagyunk, és máris odafordulhatunk a szomszédunkhoz, az ő szomszédja pedig a másikhoz, és így tovább, míg végül a nagy társaság sok-sok kis párbeszédekre osztódik szét, míg végül az egész összejövetel feleslegessé silányodik. Na, hát ez a haverom ezt ismerte fel, amikor egyszer olyan partira hívták meg, ahol az est fénypontja egy szép, méretes vizipipa volt. És ő döbbenten figyelte meg, miként sereglik mindenki a pipa köré, miként csatlakoznak a cső menetirányába, amint körbe-körbe adogatták egymásnak, hogy mindenki beleszívhasson egyet vagy kettőt. És így, mintegy észrevétlenül, kialakult egy nagyon jó kis közösség, egy csoportos beszélgetés, amelyben végre igazi értelme is volt az összejövetelnek.

Ami azt illeti, az én családomban is nagy hagyománya van a nem összetartásnak. Nem kell nagy dolgokra gondolni, mindössze annyira, hogy mióta én is, meg a tesóm is elköltöztünk otthonról, alig van olyan alkalom, hogy egyszerre ülne együtt le a család. Persze ennek már az is előzménye, hogy amikor még otthon éltünk sem gyakran esett ez meg. Mindenki elvonult a saját kis privát szférájába, és csak alkalomadtán bújt elő onnan. Én ezt mindig sajnáltam, mert ugyan én is részese voltam ennek a széthúzásnak, valahogy, ha csak egy kicsit is, de jó lett volna néhanapján összerántani a famíliát. Nálunk a vizipipa helyett más módszer lett erre. Méghozzá a kávé. Én nagyon sokáig nem kávéztam, de amikor elkezdtem az egyetem mellett ilyen részmunkaidős munkákat vállalni, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ne aludjak el lépten nyomon. Gondolom tudjátok, miről beszélek. Szó ami szó, arra lettem figyelmes, hogy otthon, ha csak arra a tíz-tizenöt percre is, amíg lekotyog a fekete a tűzhelyen és amíg mindenki megízesíti magának és szépen lassan elkortyolgatja, a család egybegyűlik minden egyes nap. Én is megtapasztaltam tehát ezt, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő dologgal milyen eredményeket érhetünk el. Csakhogy, ahogy említettem, az elköltözésünkkel mindez ismét megszűnt. Hiszen ki járna csak azért haza, hogy megigyon egy kávét, ráadásul ugyanakkor, amikor a többiek is épp ott vannak és ráérnek?

Szóval nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi lehetne az, amivel egy kicsit össze lehetne hívni mindenkit, ha legalább csak hetente egyszer is, de igazán tartalmas időtöltésre, hogy mégse üresedjenek ki teljesen a kapcsolatok a családon belül. A vizipipa nem tűnt jó ötletnek, édesapám asztmás, testvérem pedig ki nem állhatja a dohányfüstöt. A kávé meg, mint említettem, nem annyira csábító, hogy összecsődítse a családot. Aztán a megoldást váratlanul apám szekrényében találtam meg. Ott heverésztek ugyanis a régi, elfeledett családi felvételek szalagokon meg kazettákon. Én pedig nem sokkal előtte pont olvastam, hogy ma már lehetséges a vhs kazetta digitalizálása, méghozzá meglepően könnyen. Úgyhogy fel is kutattam ezt a helyet, ami a legprofibbnak tűnt, és odahordtam mindent, amit csak találtam. Mondanom sem kell, a videó lejátszók kora letűnt már réges-rég, ezért Isten a megmondhatója, mióta nem láttuk ezeket a régi felvételeket. Az eredmény pedig bevált. Remek munkát végeztek, s hamarosan digitális formában kaptam vissza ezeket a filmeket pontosan olyan minőségben, mint az eredeti hordozókon voltak, köszönhetően a digitalizálást végző személyek rendkívüli szakértelmének. Eleinte szkeptikus voltam, azt gondoltam, biztosan szörnyű minőségben lehetséges csak megoldani ezt, de tévedtem, méghozzá hatalmasat. És a hatás sem maradt el! Vasárnapra rendkívüli gyűlést hirdettem a családnak, és délután együtt leültünk egy finom kávé mellé, hogy megnézzünk egyet a sok közül. Olyan sikert aratott, hogy mohó módon, az összeset meg akarták volna tekinteni. Persze nem engedtem, hiszen hátsó szándékaim voltak velük, nevezetesen, hogy minden héten legyen egy ilyen alkalom. Úgyhogy azóta a vasárnapok a család körében telnek, sőt, olyannyira jól sikerülnek, hogy egyre többen jönnek: nagymamák, unokatestvérek is. Mindehhez nem kellett több csak néhány régi, elfeledett vhs kazetta digitalizálása. Na meg ugye egy finom kávé. Tejjel és cukorral.